Valós riportok egy májtranszplantációról kicsit másképpen.

Riporter: Tímea Olivér édesanyja

Oli ébren, integetve fogadott a műtét másnapján. Napi két ultrahang és három vérvétel, mindenhol infúzió, monitor. Szerencsére óráról  órára tűntek el: először az oxigén, aztán a kezei szabadultak fel aktív lett egy pillanat alatt, forgolódni akart.

Zoli is átkerült a normál transzplantációs osztályra, csupán egy éjszakát töltött az intenzíven, szuper gyorsan javult az állapota. A napok futkosással teltek a két fiú és a két kórház között. Nehezítette a helyzetet, hogy Zolihoz csak akkor tudtam menni, ha Oli aludt, ő viszont induláskor mindig felébredt. Olyan is volt, hogy két órán keresztül játszottuk ezt. Négy nap után Zoli is már mászkált, bepattant a tolókocsiba, átvittem Olihoz. Óriási sírással fogadta, nem értettük, hogy megsértődött-e, mert napokig nem látta, vagy érezte, hogy vele is nagy dolog történt.

Kedden reggel Olinál az üres szoba fogadott, éppen felmosták,  kb. öt évet öregedtem egy perc alatt, de aztán kiderült: a pocakzárást délután helyett most csinálják, és a műtőben van. Zoli a hatodik nap kijött a kórházból. Együtt vannak egész nap. Olyan mintha nem is egy hete operálták volna. Nagyon büszke vagyok rá. Azon vitatkozunk, hogy túl sokszor kérdezem: „hogy vagy?”. Ezzel szinte mindent el is árultam. Csak ebédelni mentünk el, de közben Oli felébredt, és mindent, amit csak lehetett leszedett magáról. Senki nem értette hogyan sikerülhetett neki. Pedig pont megakartuk dicsérni, hogy milyen ügyes, semmit nem piszkál.

Kezdi a huncutságait, és ez még csak a kezdet…