Valós riportok egy májtranszplantációról kicsit másképpen.

Riporter: Tímea Olivér édesanyja

Amilyen unalmas volt, olyan gyorsan vége lett a karanténnak. Nem egyszerű egy 14 hónapos totyogóst lekötni egy szobában két hétig. Szerencsére viták nélkül átvészeltük ezt is. Sok segítséget és támogatást kaptunk Meikétől és Emesétől, Oli játékot kapott, mi meg egy kis házi sütit.

Az első műtéti időpontunk március 4. volt, de hát jött a karatén. Aztán jött a következő dátum 11-e, amiből a végén március 12. lett. A karanténból kiszabadulva március 10-én volt egy nyugis esténk és egy délelőttünk. Délután Olit be kellett vinni a gyerekklinikára, Zoli este 8-ig lehetett velünk, utána neki is indulnia kellett, ezek voltak az utolsó órák a műtétek előtt. No, amilyen jól viseltem eddig az egészet, most elszakadt a cérnám, kiborultam, féltettem a fiúkat. Éjszaka csak három órát sikerült aludnom.

Már kora reggel fél hatkor Zolinál voltam. Olira a nővérek vigyáztak. Még jó, hogy hamar mentem, mert pont akkor jöttek érte, hét után öt perccel már aludt is. Olival mesét néztünk, vártuk, mikor kell indulni a műtőbe. Bejött hozzánk Meike, rám nézett nagymama szemeivel, én rendesen kiborultam, de megnyugtatott, hogy bejön velünk a műtőbe. Emese és a másik itt levő magyar család is meglátogatott minket.

Sokkal hamarabb, mint vártuk, megjelent a nővér: „idő van, menni kell” mondta. Olit öltöztetni kellett, mentünk a műtőbe. Meike már várt minket. Nekem is át kellett öltözni, őt az ágyban hagytam. Ekkor Oli megérezte, hogy valami lesz, érezte rajtam a feszültséget, és vigasztalhatatlanul elkezdett sírni. Az orvosok úgy kötöttek be neki mindent, hogy közben a kezemben volt, és énekeltem neki, végig összebújtunk míg el nem aludt pontosan 10 óra 22 perckor.

Meikével összeölelkezve jöttünk ki a műtőből, az ajtót becsukták, teljesen megnyugodtam, tudtam, éreztem, hogy mindkét hősöm a lehető legjobb kezekben van.

Emese végig velem maradt, elmentünk ebédelni, és vártuk a hívást, hogy mi van Zolival. Két órakor átmentünk az intenzívre, és megtudtam, hogy minden rendben vele, egy óra múlva már be is mehettem hozzá. Minden jól ment, mikor megláttam legszívesebben ugráltam volna örömömben. Már délben felébredt, várt rám. Kér órát voltam nála, aztán siettem a Ronald házba Oli cuccait összecsomagolni.

Közben Emese hozta a nagyszerű hírt: Olival jól haladnak, hét után mehetek is a gyerek intenzívre. Zolinál találkoztam a sebészekkel, akik mindkét fiút operálták. Megnyugtattak, hogy minden rendben, jól vannak, ne izguljak. Lehet ezt megtiltani? Este nyolckor mehettem be Olihoz, még lélegeztetőn volt. Tudtam, hogy rengeteg cső, infúzió és sok – sok minden lesz rákötve, de sokkal rosszabbra számítottam, nem volt ijesztő. Oli teljesen kisimult volt, mintha csak délután szundítana. A hepatológus mindent részletesen elmesélt, megnyugodtam, és végre jót tudtam aludni.

Másnap Oli már nem volt lélegeztető gépen, és „ijesztően” aktív volt, borzasztóan jó volt így látni. Zoli délelőtt már a normál osztályon volt. Nagyon büszke vagyok a fiúkra, igazi hősök mindketten, még  mindig felfoghatatlan az egész. Hálás vagyok Meikének és Emesének, mert segítségük nélkül nem tudtam volna így túlvészelni a csütörtöki napot.

Az orvosi csapatra meg nincsenek szavak…