Ha egy gyerek beteg, az mindig megviseli a gyermeket és a szülőket is. Olivér története rendkívüli. Édesanyja O-liver kalandjairól riport sorozatban számolt be.

Most röviden összefoglalja történetüket, de mindenki elolvashatja riportjait is. Egy különösen pozitív hozzáállású családról szól a történet, akik a COVID járvány idején töltöttek hetvenhat napot Hamburg-Eppedorfban az egyetemi klinikán.

Következzen a történet:

Olivér 2018. december 13-án született, látszólag egészségesen.

Másfél hónapos volt, amikor elhúzódó sárgaság és emelkedett májfunkciós értékek miatt eljutottunk Dezsőfi doktor úrhoz, aki azonnal elkezdte a kivizsgálását. Végül pont három hónapos volt, amikor májbiopszia alapján kiderült PFIC2, egy ritka genetikai májbetegsége van.

Tudtuk, hogy előbb vagy utóbb, de ebből májtranszplantáció lesz, de éltük egy átlagos család életét Olival. Szerencsére a sárgaságon és a rossz laboron kívül minden rendben volt. Fejlődött, evett, hízott, sokat huncutkodott, és egy nagyon zsivány egy  éves nagy fiú lett. Az eredményei eleinte folyamatosan javultak, majd egyszer csak elkezdtek romlani. Január végén kaptuk a telefont a doktor úrtól, hogy február 10-én várnak minket Hamburgban.

Gyorsan elintéztünk mindent, és 9-én odarepültünk. Még egy estét nyugalomban hármasban töltöttünk. A kórház, az orvosok, a nővérek és Emese, illetve Meike minden várakozásunkat felülmúlták, hihetetlenül profi és kedves volt mindenki, nem is kórházban éreztük magunkat. Az első napokban kiderült, hogy Olinak bakteriális fertőzése van, így csak beöltözve mehettünk ki a szobából. Sétálni bármikor lehetett, egy kis játszóterezés is belefért, ha az időjárás is engedte.

Elkezdődtek a vizsgálatok, Olinak minden  vizsgálata két nap alatt elkészült, már csak a donáció volt hátra. Vércsoport alapján mindketten alkalmasak voltunk donornak a férjemmel, de én már az elején éreztem, hogy én adtam életet Olinak, ő fogja megmenteni. Igazam lett, őt választották, szerencsére minden vizsgálaton szuperül megfelelt, már a műtéti időpontunk is megvolt: március 4!

Ekkor jött a legváratlanabb esemény: egyik éjjel pont mindhárman bent aludtunk a kórházban, amikor berohant egy orvos, hogy az egyik kollégájuk korona vírusos. Közvetlen kontaktban voltunk vele, jöttek tesztelni, és karantént rendeltek el.
Február vége volt, Hamburgban ez volt az első megbetegedés, még teljesen normális élet zajlott, így eléggé sokkoló volt, hogy két hétig ültünk hárman egy szobában.
Mindenki segített, ahogy tudott, például amikor jeleztük, hogy a férjemnek egy szett ruhája van csak, akkor az egyik orvos átment a Ronald házba és hozott mindent, amikor lejárt a műszakja.

Emese és Meike folyamatosan tartották bennünk a lelket, Olinak mindig hoztak játékokat. A nővérekkel pedig bőven volt időnk összebarátkozni, nagyon megszerettük őket. Olivér nagyon jól viselte a helyzetet, semmi gondja nem volt.  A karantén előtt a kórházi szobában tette meg az első lépéseit. Persze billegve, mert a nagy pocak miatt nehezen találta meg az egyensúlyát. A műtétet eltolták, Zolit nem tudták volna elkülöníteni a felnőtt kórházban, így lett március 12. a kitűzött időpont, a karantén feloldását követő második nap.

Leteszteltek  bennünket háromszor is. Senkit sem fertőzött meg szerencsére a beteg orvos. Amikor a karantén lejárt, egy estét a Ronald házban tudtunk tölteni, Oli végre játszhatott egy nagyot a kórházi szobán kívül is.

Zolinak este nyolckor kellett átmennie a klinikára, addig együtt voltunk. Másnap hajnalban már fél ötkor a felnőtt kórház előtt toporogtam, átszöktem Zolihoz egy puszira, addig Oli álmát a nővérkék őrizték. Zoli 7 órakor nézett rá utoljára az órára, pár másodperccel később már aludt. Mi Olival vártuk a szobában, hogy jöjjenek értünk. Meike és Emese is bejöttek hozzánk, ez nagyon sokat segített. Tíz órakor jött a nővérke, hogy idő van, nem is értettem először, hiszen arra számítottunk, hogy csak dél körül kell majd a műtőbe mennünk.

Szerencsére minden rendben zajlott, hamarabb megvoltak a máj kivételével, mehettünk. Üzentem Meikének, Oli pedig integetve köszönt el mindenkitől, ahogy vittem a folyosón. Meike bejött velünk a műtőbe, megvártuk, amíg elalszik, és amikor kikísért teljesen megnyugodtam. Tudtam, hogy mindketten a legjobb kezekben vannak. Emesével megebédeltünk, kávéztunk,  és vártuk, hogy csörögjön a telefon. Átmentünk az intenzívre, Zoli jól volt, de csak három után engedtek be hozzá. Mosolyogva fogadott, együtt vártuk a híreket Oliról.  Vele is nagyon jól haladtak. Az órák elröppentek, szinte nem is voltunk idegesek. Este hétre mentem a gyerek intenzívre, de Oli még nem volt ott, visszamentem Zolihoz. Már ott volt a két sebész, aki operálta őket. Mosolyogva fogadtak, és együtt örültünk, hogy minden rendben lezajlott.

Végre bemehettem Olihoz, még lélegeztetőgépen volt, rengeteg kábel és infúzió mindenhol, de jól nézett ki. Másnap reggel már integetve fogadott, mocorogni akart, nem volt vele egyszerű, hiszen a hasa még nem volt bezárva, figyelni kellett rá. Zoli is nagyon jól volt, csak egy éjszakát töltött az intenzíven, másnap délben már átvitték a normál osztályra.

A két fiú között rohangáltam, de nagyon jól alakultak a dolgok. Zoli olyan jól volt, hogy a negyedik napon átvittem tolókocsiban Olihoz. Nagyon örültek egymásnak, előtte csak videótelefonáltunk. A hatodik napon Zolit kiengedték, onnantól kezdve egész nap együtt voltunk hármasban. Mesét olvastunk, játszottunk, amennyire a helyzet engedte. Oli végül tíz napig volt az intenzív osztályon, mert még három műtétre volt szükség ahhoz, hogy bezárják a hasát. Másnap reggel már vissza is költöztünk a 3.emeletre, ahol a nővérkék már nagyon vártak minket. Oli igazi hódító, mindenkinek udvarol, integet és mosolyog, nem volt nehéz dolguk vele. Amikor hasbezárás miatt vitték a műtőbe, minden alkalommal fogta az alvós nyusziját, integetett mindenkinek, és nézelődött.

A normál osztályon nehéz napok következtek, nagyon fájt a hasa. Több napig nem evett, rengeteg sírás után pár nap alatt normalizálódott a helyzet, és ekkor jött a meglepetés: Oli rengeteget evett! Korábban sem volt gond az étvágyával, de nagyon válogatott, most kb. mindegy volt, csak ehesen. Napról napra jobban volt, és 2 hét kihagyás után végre meg is foghattuk. Szépen lassan elhagyott minden infúziót, csövet, és már sétálni is mehettünk. Közben volt egy kilöködése, de nem aggódtunk mert az orvosok mondták, hogy ők nem izgulnak, megoldják, így mi is nyugodtak voltunk. Újra megtanult járni, eleinte nem volt egyszerű –  az óriáspocak eltűnt – nem találta meg az egyensúlyát, de napról napra fejlődött.

Április 10-én kiengedtek minket a kórházból, a kontroll vizsgálatokra kellett visszajárni, Oli egész nap a Ronald ház játszószobájában zsiványkodott, nagyon élvezte.
A hazautazást kellett megoldanunk, mivel a „korona” helyzet miatt se repülő, se vonat, autóval pedig kockázatos lett volna. Sok segítséget kaptunk, és április 24-én mentővel hazajöttünk.

Nehéz szavakat találni az egészre. Igazából megijedve nem voltunk egyszer sem, mert annyira profi és kedves volt mindenki, a körülmények pedig leírhatatlanok voltak. Nagyon sok embert megszerettünk, mindig hálásak leszünk nekik, mert nélkülük nem tudtuk volna így végigcsinálni.

Apa és fia pedig a legnagyobb hősök, nekem mindenképpen, hiszen olyan profin és minden gond nélkül csinálták végig, hogy nem is lehetnék ennél büszkébb rájuk.
Most pedig újra éljük az éltünket, mint egy átlagos család, Oli már nem beteg, “csak” transzplantált, de a legmenőbb kissrác akit csak kaphattunk.”